Kirándulásaink - Franciaország
Franciaországban 2009. augusztusában voltunk. Péter a Rennes-i Egyetemen az etológiai világkonferencián vett részt. Autóval utaztunk, Ausztrián és Németországon keresztül, és magunkkal vittük kutyáink közül Fecskét, Csilit és Remit. Izgatottan vártuk ezt az utat már sok hónappal elôre, és bizony megérte! Franciaország egyszerûen csodálatos volt, egy pillanat alatt a hatása alá kerültünk, és arra gondoltunk, milyen jó lehet arrafelé élni. Rennes mellett nem messze vettünk ki egy szobát egy kedves házaspár tanyáján, és számos érdekes kirándulást tettünk Bretagne tájain. Sajnos túl messze voltunk attól a vidéktôl, ahol Amélie és Tarka lakik, de nem lehetetlen, hogy hamarosan megint ellátogatunk ebbe a szép országba, és akkor már velük is találkozhatunk.
Második utunk délnyugatra, az Atlanti-óceán partjára vezetett. Mivel két éve mudijainknak már volt alkalma Amerikában úszkálni ugyenebben az óceánban, most itt volt az ideje, hogy az európai parton is megtehessék ugyenezt! Házigazdáink tanácsai alapján terveztük meg a menetirányt, hogy meglátogathassunk két varázslatos városkát is útközben. Megállapítottuk, hogy a franciák egyszerûen imádják a növényeket, és nyilvánvalóan nem ismerik a "túl sok virág" fogalmát. Magunk is kertbarátok lévén, csak ámultunk-bámultunk ezekben a kisvárosokban. Az elsôt la Gacilly-nek hívták, és a városhatárnál láthattuk is a táblát: "virágos város".
A második városka neve Rochefort en Terre, ahol megállni látszott az idô: igazi XV-XVI. századi hangulatba dermedt házak között sétálhattunk a mudikkal. Itt nemcsak a temérdek virágot csodálhattuk, hanem isteni, helyben sütött péksüteményeket is kóstoltunk.
Immár az óceánhoz közel, megálltunk még a kelta emlékeirôl híres Carnac-ban is. A menhirek hosszú sorait mintegy ötezer évvel ezelôtt emelték, és az autók rendszámait nézve látásukra Európa minden szegletébôl tódultak a turisták.
Végül pedig ott álltunk az Atlanti-óceán keleti partjánál, és ismét elfogott minket az az érzés, hogy milyen apró homokszem is az ember a hatalmas, végtelen vízhez képest. Quiberon városától északra nem volt nehéz egy elhagyatott partszakaszra lelni, ahol a mudik és mi kedvünkre játszhattunk a hullámverésben. Remi elôször találkozott a tengerrel, és nagy örömünkre élvezte is a dolgot.
Ha az ember Franciaországban jár, hogyan is hagyhatná ki Párizst? Ahogy elnéztük ôket, a mudik szerintünk csaknem annyira élvezték a párizsi sétát, mint mi magunk. Celeste sohasem felejti el, ahogy immár este a Szajna egyik hídjáról felhívta a mamáját Philadelphiában, és megkérdezte "Tudod-e, hol vagyok most éppen?" Párizs volt az általunk eddig látott legnagyszerûbb város, régi álmunk vált valóra, hogy ott lehettünk!
Ellátogattunk a híres Mont St. Michel szigetkolostorhoz, amely Bretagne északi tengerpartjánál található. Felejthetetlen élmény volt a középkori városka szûk utcáin járni, melyek csigavonalban emelkednek a sziklasziget tetején magasodó hatalmas apátság és székesegyház felé. A három mudit mindenhol kedves érdeklôdéssel fogadták a meglehetôsen zsúfolt helyszínen, sajnos (és érthetô módon) azonban az apátság területére már nem lehetett kutyával bemenni. Ez persze a mudikat nem sújtotta le, mi viszont szomorkodtunk egy kicsit. Érdekes látványban volt viszont részünk akkor, amikor megérkezett a dagály, és a várfalról a tömeggel együtt bámultuk, amint a viharos sebességgel emelkedô tenger csaknem elnyelt két, óvatlanul ottfelejtett autót a sziget parkolójában. Látogatásunk méltó zárásaként végigélvezhettünk egy csodálatos naplementét a hegyrôl - micsoda gondûzô alkonyat volt!